A címoldalon látható idézet Alice Miller remek könyvéből származik - álljon itt az első fejezete kedvcsinálóként.
"A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gyermekkorunk egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Minden élet telis-tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk. Ezért hosszú folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, amely, mielőtt egy újfajta szabadsággal ajándékozna meg, mindig fájdalmas - hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetben azonban ismét megmaradunk illúzióink világában.
Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk", s saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen - ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.
A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyermekkori helyzeteiben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok.
Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.
Az egykori brutális bánásmód következtében kialakult elfojtás például sok embert arra ösztönöz, hogy a saját és mások életét tönkretegye, az országban élő külföldiek házait felgyújtsa, bosszúállóvá váljon, s ráadásul mindezt „hazafiasságnak" nevezze. Így rejti el saját maga elől is az igazságot, hogy ezáltal ne a megkínzott gyermek kétségbeesettségét érezze. Mások az egykor elszenvedett kínokat önsanyargató klubokban, mindenfajta kínzás-kultuszokban, szadomazochista szcénákban élik tovább, s ezt felszabadulásnak nevezik. Nők szúratják át a mellbimbójukat, hogy aztán gyűrűt húzzanak át rajta, hagyják, hogy újságok számára lefotózzák őket, s büszkén mesélik, hogy semmiféle fájdalmat nem éreztek, sőt, hogy mindez örömöt szerzett nekik. Nem szabad kételkednünk az ilyen kijelentések őszinteségében, mivel ezeknek az asszonyoknak már nagyon korán meg kellett tanulniuk, hogy ne érezzék a fájdalmat. És ma is mindent megtennének, csak hogy ne érezzék annak a kislánynak a fájdalmát, akit az apja szexuálisan kizsákmányolt, és akinek azt kellett képzelnie, hogy mindezt élvezi. A gyermekkorában szexuálisan kizsákmányolt nő, aki eltagadta valódi gyermekkorát és megtanulta, hogy ne érezzen fájdalmat, mindig az éppen megtörténtek elől menekül - férfiak, alkohol, drogok vagy pedig teljesítmények segítségével. Az állandó „rúgásokra" az „unalom" ellen van szüksége, hogy ne legyen egyetlen nyugodt pillanata sem, amelyben gyermekkori valóságának égető magánya érezhetővé válhatna, hiszen ezektől az érzésektől jobban fél, mint a haláltól - hacsak nem volt akkora szerencséje, hogy megtanulja: a gyermekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá tesz. Ami valóban öl, az azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat az igazságról.
A gyermekkori szenvedések elfojtása nemcsak az egyén életét határozza meg, hanem a társadalom tabuit is. Ezt jól tanúsítják a szokványos életrajzok. Ha az ember elolvassa például egy híres művész életrajzát, láthatja, hogy az valahol a serdülőkor táján kezdődik. Azt megelőzően a művész gyermekkora vagy „boldog", „vidám", „gondtalan" volt, vagy „tele volt nélkülözésekkel" vagy „biztatásokkal", de hogy milyen is volt a kérdéses egyedi gyermekkor, az teljesen érdektelennek tűnik. Mintha nem a gyermekkorban rejlenének az egész további élet gyökerei. Szeretném mindezt egy egyszerű példán bemutatni:
Henry Moore írja visszaemlékezéseiben, hogy kisfiúként reumaolajjal kellett masszíroznia a mamája hátát. Ahogy ezt elolvastam, szinte azonnal teljesen személyes vonást öltöttek számomra Moore szobrai. A hatalmas fekvő nőalakokban, melyek feje egészen kicsi, annak a kisfiúnak a szemével láttam meg a mamáját, aki a fejet perspektivikusan kicsinek, a közeli hátat pedig óriásinak látta. Ez sok művészetkritikust talán teljesen hidegen hagyna. Számomra azonban azt jelzi, hogy milyen soká megmaradnak a gyermeki élmények a tudattalanban, s hogy milyen kifejeződési lehetőségekre lelhetnek, ha a felnőtt szabadon engedi érvényesülni őket.
Moore emléke persze ártalmatlan, és ezért nem fojtódott el. A traumatikus gyermekkori élmények azonban a sötétben maradnak. Ebben a sötétben marad elrejtve a teljes további élet megértéséhez szükséges kulcs is."
(Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása, Osiris kiadó)
